Hogy mi a későmodern? Egyszerűbb lesz, ha onnan indulunk inkább, hogy mi nem az. Mert például a szocreál, az nem a későmodern, és a későmodern nem a szocreál. Erről már egyszer beszéltünk egy régebbi műsorunkban. Azonban el kell ismernünk, a köznyelvet és a zsargont ütköztetve magunk is elbizonytalanodunk, hogy igazándiból kit kell figyelembe venni: a zsargont, ami szerint a szocreál egy nagyon könnyen körülhatárolható, rövid időszak, vagy a köznyelvet, ami lényegében mindent leszocreáloz, ami a szocializmus alatt épült.

Nem szocreál, oké?!!! Későmodern.

Építészettörténeti szempontból a szocreál építészet Magyarországot csak egy igen rövid ideig érintette, mégpedig 1951 és 1956 között. Utána következett a nemzetközi szinten is elismert későmodern építészet, amelyet a rendszerváltáson is átívelő posztmodern követett. De mielőtt még összezavarodnánk, tisztázzuk: a szocreál egy papíron született stílus, amely kielégítette a sztalinista diktatúra megalomán ízlését nagy, klasszicizáló házakkal, amelyek lehetőleg minél kevésbé hasonlítottak a két világháború között fénykorát élő Bauhaus hozta modernségre.  Amit a köznyelv leszocreáloz, azt a szigorúan vett szocreál propaganda ugyanannyira kerülendőnek tartotta, és helyette a római építészeti elemek beemelését támogatta - egyébként ugyanez jellemző a náci, illetve a századforduló reprezentatív amerikai építészetére is, hoppá. Szép példa a szocreál építészetre a MOME épülete:

A MOME szocreál főépülete

A szocreál egy kötelezően követendő stílus volt, szocreál stílusban építettél, vagy nem építettél – ez alól csak az ipari épületekért felelős IPARTERV volt felmentve, ahova ez a pár év alatt kétségbeesetten menekültek az építészek. A szocreál elmúltával pedig boldogan folytatták a II. világháború előtti modern hagyományokat, persze kicsit máshogy, ezért hívjuk a stílust innentől későmodernnek. A ronda kockaházak, amelyeknek az építésze csak a derékszögű vonalzót ismerte, és szerette a betont, a fémeket és a sok ablakot, na azok a későmodern épületek! Ilyen például a Szervita tér két irodaháza, a Kossuth téren a földszintjén a 2-es metró lejáratának helyet adó Kereskedelmi Kamara székháza, vagy a bécsi utcába tervezett hírhedt Zeppelin helyén majdnem bontásra ítélt, legutoljára OTP, eredetileg Chemolimpex székház. Meg hát a Moszkva téri legyező, ami már igazándiból nem is kocka, de azért csúnya beton; továbbá ide sorolható még a Farkasréti Mindenszentek Plébánia is (lsd. a képet lent), és akkor láthatjuk, hogy annyira nem is kockaházakról van szó, csak a megszokott eklektikustól formavilágában és anyaghasználatában is radikálisan eltérő építészetről. Ráadásul ebben állítólag különlegesen jók és híresek voltak a magyar építészek - persze azt nem tudjuk, hogy ez mit jelent. Lényeg a lényeg, ezek az épületek mind-mind egy adott kornak a lenyomatai a budapesti városszövetben, amelyek ugyanúgy hozzátesznek a városunkhoz, mint ahogyan az eklektikus épületekkel határolt Körút is.

Szabó István későmodern temploma /a kép a hg.hukésőmodernt bemutató cikkéből származik/

Sajnálatos módon a későmodern épületek pont abban a korban vannak, amikor már öregednek, az emberek kezdik utálni őket, de még nem elég régiek ahhoz, hogy felmérjük kulturális jelentőségüket. Mert kulturális jelentőségük bizony van, még akkor is, ha funkcióját vesztett és látszólag lerobbant házakról van is szó. Hogy miért? Mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy minden kor épített emléke idővel kulturális örökségünk része lesz. Ha ezt nem vesszük figyelembe, annak olyan következményei lehetnek, mint például Pestről a barokk építészet eltűnése: a századfordulón a barokkot nem tekintették értéknek, úgyhogy nyugodt szívvel radírozták le a régi belvárost.

A tanulság tehát az, hogy vigyázva kell bontásra ítélni egy jelenleg a közvélemény által esztétikailag elítélt épületet: a látszat csal, a csövesek, bodegák, a piszok és legfőképp a politikai indulat elrejtheti előlünk az értéket, és könnyen lehet, hogy saját jövőbeni kulturális örökségünket lapátoljuk el.