A Műcsarnokban a kéthete megnyitott „Mi a magyar?” c. kiállítás apropóján mi arra a kérdésre nem kerestük a választ, hogy „mi a magyar építészet?”. Ahogy arra egy betelefonáló szerintünk is helyesen rávilágított, nem biztos, hogy kell erre a kérdésre választ adni. Azt azonban nem tartjuk megkerülhetőnek, hogy az elmúlt 100-200 évben ez téma volt: építészek, politikusok és emberek is keresték a választ a nagy kérdésre. Ha nem is folyamatos, de időnként fel-feléledő diskurzus folyt és folyik arról, hogy mit is jelent magyarként építészetet művelni, ha jelent ez egyáltalán valamit. Úgyhogy megnéztük, milyen lehetséges válaszok vannak.
A műsorban a múlt héten elhunyt ifj. Janáky Istvánra is emlékeztünk, tekintve hogy ennek a kérdéskörnek Makovecz Imrével kézenfogva ő is aktív véleményformálója volt. És bár ők bátor kijelentéseket és nyilatkozatokat tettek a témával kapcsolatban, a “mi a magyar építészet?” kérdés ugyanolyan homályos maradt, mint amilyen homályos volt már a 19. században is. Először a romantika, majd a századfordulón a szecesszió tűzte zászlajára a célt, hogy nemzeti stílust alakítson ki. A szecesszió, elhagyva a klasszicizáló építészet görög és római örökségű homlokzatképző formakészletét, népi motívumokat, de leginkább műnépi motívumokat kezdett alkalmazni - valahogy úgy, ahogy egy műdal próbálja utánozni a népzenét.
A szecesszió (Iparművészeti Múzeum, Lechner Ödön)
Azonban valójában a népművészethez nyúltak vissza, nem pedig a népi építészethez (problémás is lett volna alkalmazni egy parasztház logikáját mondjuk az Iparművészeti Múzeum városépítészeti összefüggésében), és ahhoz is csak a motívumok átemelése szintjén. Mindeközben megfeledkeztek arról a tényről, hogy a magyar népművészet alapvetően nem díszítő művészet, hanem funkcionalista: a díszítések mindig funkcióhoz kötődnek. Ehhez képest a Lechner-féle szecesszió egyszerű homlokzati díszként alkalmazta ezeket a motívumokat híres házain, különböző indák és levelek között. Az ez elleni harcot (Ornament is crime!) a szecessziós építészek következő generációja lépte meg, főképp bécsi hatásokat követve - az épület arányaival, szerkezeti elemeivel “díszítő” premodern azonban, bár sokak szerint a magyar építészettörténet aranykora lehetett volna, félbeszakadt az első világháború miatt, és sose folytatódott.
1951-ben az úgynevezett 51-es építészvitában újra előkerült a “mi a magyar építészet?” kérdése; ekkor már ténylegesen a népi építészettel párhuzamban, nem pedig a manapság szanaszét bulvárosított matyóhímzésről is ismert minták kapcsán. A frissen létrejött szocialista Magyarországon kulcskérdéssé lett, mely építészet reprezentálja jobban a fejlődő szocialista államot. A modern szállt versenybe a még kiforratlan, politikai ideológiák által átitatott szocialista realista stílussal. A modernizmus-pártiak a népi építészetre mutogatva érveltek a modern mellett, mondván a modern építészet formai és logikai letisztultsága tetten érhető a népi építészetben is, így magától értetődő, hogy egy népköztársasághoz a logikájában a népi építészettel rokon modern építészet illik. Ezzel szemben a szocreál pártiak mögött ott sorakozott megannyi érv, többek között Rákosi Mátyás személye és a szovjet befolyás ténye - így a hivatalos magyar építészet a szocreál lett. Ettől persze még senki sem gondolta, hogy a szocreál lenne a nemzeti stílus; sőt, a szocreál amilyen villámcsapásszerűen lett hivatalos építészetté, pár évvel később, 1956-ban olyan gyorsan el is tűnt, és lett végül Magyarországon is meghatározó a nemzetközi szintű elismertséget hozó későmodern építészet. (A szocreálról és a későmodern építészetről régebbi adásunk)
A szocreál (Tolnai kultúrház, Pintér Béla)
Ami nekünk nem, az példának okáért a világhírű építészettel büszkélkedő portugáloknak sikerült. Az összevetés azért lehet releváns mert méretben és lélekszámban majdnem megegyező országról beszélünk, akik szintén megéltek egy diktatúrát a 20. században. Ez azonban náluk egy összetett akademikus elhatározás és 10 éves kutatómunka eredménye, amelyet oktatásukkal is összehangoltak. Szisztematikusan felmérték és rendszerezték a portugál építészetet, és térképezték fel a különböző portugál régiók karakterét, jellemző építészetét, így létrehozva gyakorlatilag egy szöveggyűjteményt a portugál építészetről. Ennek köszönhetően 20 évvel később az ő épületeikre példaként mutogatva körvonalazták a huszadik század második felét meghatározó regionalista stílust . Ez nálunk azonban nem történt meg, és bár Janáky próbálkozott hasonlóval, az javarészt zárvány maradt
Egy nemzet építészete azonban nemcsak stílusa miatt nyerheti el ezt a státuszt, hanem reprezentatív mivolta miatt (‘nemzeti építészet’ vs ‘nemzet építészete’) is. Ezt láttuk már a szocreál esetében is, ahol egy stílust az aktuális berendezkedés rámutatás alapon kinevezett az ország építészetének. Hasonló a helyzet a világkiállításokkal is: nemzetek kiemelt reprezentációs eseményei, ahol lehetőség nyílik öndefinícióra, identitáskeresésre, a nagyvilág előtti bemutatkozásra. Különösen így volt ez az 1992-es sevillai világkiállításon, amely a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország első nemzetközi megjelenése volt, gondolhatjuk tehát, mekkora hangsúly kapott a kérdés, hogy ki tervezi az ország pavilonját. A tervet pályázaton választották ki, tehát egy szakmai zsűri döntött, hogy melyik munka felel meg leginkább az egész ország önreprezentációja szempontjából.
A Makovecz (Sevillai magyar pavilon, Makovecz Imre)
Végül azonban nem az épület, hanem a történet lett tipikusan magyar: a győztes a múlt héten elhunyt ifj. Janáky István Lepkeháza lett, amely egy szimbolikus gondolat mentén valóban egy lepkeházban fogalmazta volna meg a gubóból kibújó, szárnyait bontogató magyarság helyzetét, amelyről még nem igazán lehet tudni, hogy kicsoda-micsoda és mit is akar tulajdonképpen. A terv azonban nem valósult meg: a kormány elkezdett bizonytalankodni, hogy elég magyar-e ez a terv. Elmélkedő okoskodás helyett valami didaktikusabb nemzetieskedésre vágyván meg is keresték Makovecz Imrét, aki viharos és baszogatós huzavona után elfogadta a felkérést. Így 1992-ben a Makovecz terve reprezentálta Magyarországot. Ez lenne a magyar építészet? (lsd. fenti kép)
Ha fegyvert tartanának a fejünkhöz, és mindenképpen válaszolnunk kéne a kérdésre, hogy mi a magyar építészet, a következő 3 dolgot mondanánk:
- 1; Magyar építészet az, amit az örökös kortárs magyar építészek vagy éppen nem építészek csinálnak, ami kapcsolatba hozható várossal, építészettel vagy éppen az építészetről való gondolkodással.
- 2; Magyar építészet az, amivel a magyarok azonosulnak, amihez képest meghatározzák magukat és viszonyítják a világot, hogy az olyan, mint otthon, vagy nem olyan, mint otthon. Erre budapestiként természetes válasz a történelmi belváros eklektikus-szecessziós környezete, de elbizonytalanodunk, ha beleképzeljük magunkat a 20. században kiépített településeken vagy épp a lakótelepeken felnövő generációk helyébe.
- 3; Magyar építészet az, ami építészeti vagy ideológiai program nélkül létrejött, amely azon egyszerű szituáció eredménye, hogy van az ember és csinál egy házat, hogy ne essen rá az eső. Ez Magyarországon leginkább a vidéki településeket alapvetően meghatározó sátortetős kockaház.
dr. Bubó 2012.08.16. 14:10:22
a szecesszió az válalóóóóóó, a egy szerencsés kor lenyomata...
Pirx pilóta · http://late-modern.blogspot.hu/ 2012.08.16. 14:42:55
az egyik a szocreállal kapcsolatban: a szocreál definíciója szerint szocialista tartalom - nemzeti forma
ennek megfelelően az építészeti vitának nem csak az volt a tétje, hogy döntsön modern és szocreál közt (ez a politikai háttér okán nem volt valódi kérdés), hanem, hogy Magyarországon mit jelentsen a szocreál külső megjelenését meghatározó "nemzeti forma"
ebben a kérdésben nem is született általánosan elfogadott megoldás a szocreál rövid ideje alatt (kb.'54-ig), pedig nagyon keresték a fő építészeti ideológusok; bár a legelterjedtebb megoldás kétségtelenül a magyar klasszicizmus formakincséhez való visszanyúlás lett, ami alkalmazástechnikailag jó válasznak tűnt, mert a klasszicizmus (klasszicizáló romantika...) a legnagyobb középületektől a nagy főnemesi kastélyokon és kisnemesi kúriákon át az egyszerű parasztházakig az építészet minden területén megjelent idővel, így könnyű volt belőle meríteni, viszont vicces is, mert a klasszicizmus azért a leginkább az önreprezentáló nemesség építészete volt...
ez volt a kulcsa többek közt a "dániások" sikerének is: nekik sikerült az asplundi, klasszicizáló premodernt adaptálni, így egyszerre teljesítették a szocreál elvárást, és tudtak mégis megtartani modern vívmányokat
a másik megjegyzés a Lepkeházra vonatkozna:
a pályázati rendszer megkerülése egy valóban jellegzetesen ronda történet volt; azonban érdemes tudni, hogy a zsűrit annyira elvarázsolta a nyertes terv, hogy elfelejtettek róla tájékozódni, valóban működőképes-e...
ugyanis a ház alapkoncepcióját képviselő szövőlepkék a hozzáértő entomológusok (rovarászok) szerint szinte biztosan nem viselkedtek volna úgy az adott körülmények közt, ahogy azt Janáky, aki műkedvelő rovarász is volt, elképzelte... nekik kellett volna ugye beszőni az épület vázát, így képezve a végleges homlokzati textúrát, csakhogy a lepkészek arra figyelmeztettek, hogy szegény szövőlepkének az évnek abban az időszakában, egy teljesen más klímán valószínűleg semmi kedve nem lesz a Janáky által vizionált befejező munkák elvégzésére...
ez azt jelenti, hogy amennyiben nekik lett volta igazuk, hatalmas blama lett volna az EXPO magyar tekintetben, hiszen az épület erre az egy poénra volt kihegyezve...
persze, az valószínűleg lábra jött azért az akkori jobber vezetésnek, akik már akkor is csak a direkt, didaktikus utalások szintjén voltak képesek felfogni a "nemzeti" építészetet, és lábra jött Makovecznek is, aki ugye büszkén vallotta, hogy nem pályázik, csak közvetlen felkérésre dolgozik...
üdv, Pirx